Szia!

 

Mázli vagyok, a csincsillasuttogó, én leszek az idegenvezetőd a csincsillák világában!

 

Kiskutyakoromról nem sok emlékem van, emlékszem egy nagy papírdobozra, amiben az út mellett  a tesókkal egymást melegítettük , emlékszem arra is, hogy én valami miatt elkóboroltam és emlékszem még a nagy csattanásra is, ami után nagyon fájt a lábam és nagyon sírtam.

 

Homályosan még arra is emlékszem, hogy aranyos kétlábúak bevittek egy fura, csillogó helyre (ők Pro Canibus alapítványnak / Szent Bernát Pestimrei Kisállat-Ambulanciának hívták ), ahol fehérbe öltözött hosszú szőrű emberszabásúak szaladgáltak körülöttem – és arra is emlékszem, hogy megsimogattak és megígérték, hogy minden rendben lesz. Lefényképeztek és megpróbálták kitalálni, honnan jöttem.

 

Szerintük mázlista voltam, hogy ennyivel megúsztam – így Mázli lett a nevem.

 

Hatalmas rácsos dobozba raktak, mert szerintük a lábamnak pihennie kellett, aztán már csak egy nagyon fura és  nedves dologra emlékszem – ők kutyakozmetikának hívták. Nem voltam túl boldog, de szerintük szépen, illatosan kellett az új gazdira várnom. Szerintem nem, de úgy tűnik, nem értették mit vakkantok.

 

Akkor még nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy Gazdi. A fehérruhás kétlábúakat nagyon szerettem, sokat beszéltek hozzám, játszottunk is, de valami fura, ijesztően hangzó “menhely” is szóba került, ha nem találnak nekem gyorsan gazdit. Hűha.

 

Az egyik délután két hosszúszőrű zajos kölyök és két másik kétlábú jelent meg a dobozomnál. Hurrá – lehet, hogy ők azok? A titokzatos gazdik? A kölykök nagyon furcsa, vinnyogó hangokat adtak ki – szegényeknek komoly fájdalmaik lehettek. Megnyalogattam őket, és még hangosabbak lettek – és már mentünk is.

 

Hazafelé még bementünk egy nagyon finom illatú helyre, ahol furcsa ruhát kaptam, a nyakamba is tettek valami furcsaságot, csipogó izét is kaptam, és sok-sok finom ennivalót.

 

Egész úton hazafelé a gazdi arcát nyaltam – otthon aztán elaludtam és már tudtam, milyen is az, ha Gazdija van a kutyának.

Nem sokkal később nagyon furcsa dolog történt velem. Elvittek a fehérruhás kétlábúhoz akitől titokban félek egy kicsit, és nem emlékszem, mi történt. Furcsa gallérral ébredtem és olyan volt, mintha eltűnt volna valamim. Nem értették, miért aggódom ennyire, szerintük csak ivartalanítottak egy kicsit. Vicces népek ezek a kétlábúak – komolyan azt hitték, hogy nem veszem észre, hogy eltűnt valamim? Nem tudom mit csináltak vele, azóta se kaptam vissza.

 

Azóta persze alaposan megneveltem ezeket a Gazdikat.

 

Elsuttogtam nekik, miért butaság a tárgyaikhoz ragaszkodni. Szerintem jó és alapos munkát végeztem, azóta sokkal jobban szeretnek.

 

 

Szépen növekedtem, a gazdik nagyon aranyosak voltak, néha annyira, hogy még a cipőjüket is kint felejtették, hogy ne unatkozzak, a kölykök is megengedték, hogy a plüsseik belsejébe nézzek.

 

 

 

Szerintem nagyon örültek neki, mert amikor észrevették milyen ügyes voltam, lelkesen vinnyogni kezdtek.

 

Új beceneveket is kaptam – néha Ártánynak hívnak, néha Büdös disznónak, néha, amikor titokban azon tanakodnak, hogy én is elkísérhetem-e a kétlábú tesókat a sulinak nevezett helyre, egyszerűen jószágnak.

 

 

 

 

Büszke vagyok magamra! Profi kétlábósuttogóvá képeztem magam az elmúlt két évben. Ideje szintet lépni – jöhetnek a csincsillák!

 

 

Úgyhogy nagyon figyeljetek arra amit írok, mert én vagyok Mázli, a csincsillasuttogó, minden titkok tudója!