Genetika, eredet
Egy kis csincsilla biológia
” A csincsillát rendszertani besorolása során sokan összekeverik “a házinyúl “csincsilla színű” változatával (vagy a csincsilla házicicával:) A következő ábra nem csak rendszertani helyét, hanem azt is mutatja, hogy melyik állattal milyen rokonságban van. Legközelebbi rokonai a viszkacsa vagy pampaszi nyúl (Viscacia viscacia) és a macskanyulak, köztük a legismertebb a perui macskanyúl (Legidium perunaum). Közeli rokonai a tarajos sülök, a kapibarák és a marák.
Ezek a vizidisznók közé sorolt állatok külsőleg is emlékeztetnek a csincsillára. A dél-amerikai rágcsálók közül még ide sorolhatók az agutik kapibarák és a marák. Ezek a vizidisznók közé sorolt állatok külsőleg is emlékeztetnek a csincsillára. A dél-amerikai rágcsálók közül még ide sorolhatók az agutik, a pakák, a tengerimalac és a nutria.
Napjainkban egységes csincsillafajról beszélünk, ennek tudományos neve Chinchilla lanigera. Tenyésztése során több alfaj is létrejött, de stabilizálódni nem tudott. (La-Plata, Costina, Raton). Némi gyakorlati jelentősége csupán a Costinának van, melynek különösen szép, tiszta és selymes a prémje.” (Forrás: Potháczky Lajos: Csincsillatenyésztés mesterfokon)
Ha kicsit jobban bele szeretnénk mélyedni a csincsillák családfájába, két csoportba kell őket osztanunk:
1. A “Hosszúfarkú” csincsilla (Chinchilla laniger). A “hosszúfarkú” csincsillák jellemzője, hogy a fejük kerülete kb. 25-26 cm-es, a farkuk 17-18 cm hosszú, a fülük pedig 6 centi. Ők a leggyakrabban előforduló házikedvencek, bár szabadon lényegében kihaltak.
A hosszúfarkú csincsilláknak 3 típusa létezik:
A La Plata típusú csincsilla
A rövidfarkú csincsillánál kisebb, közép – sötétszürke árnyalatú csincsilla
A Costina típusú csincsilla
A La Plata típusúnál kisebb méretű csincsilla, aki mindössze 350-450g súlyú! Hosszúkás formájúak hegyes ofarokkal és hosszúkás, keskeny fejjel. A szőrük nagyon selymes, közép – sötétszürke színű.
A Raton típusú csincsilla – Törpecsincsilla
Mindössze 150-200gramm súlyú, sűrű sötét bundájú csincsilla
A szőrmekészítéshez leginkább a La Plata és a Costina típusú csincsillákat tenyésztették, de a sok-sok keveredés következtében ma már nem is lehet olyan csincsillát találni amelyik egyértelműen besorolható lenne valamelyik kategóriába.
2. A “Rövidfarkú” csincsilla (Chinchilla chinchilla).
A rövidfarkú csincsilláknak 2 típusa létezik:
A “Királycsincsilla” (Chinchilla chinchilla chinchilla )
A királycsincsillának hatalmas, 36-38 cm. átmérőjű feje volt, 14-16 cm hosszú farka és 4-5 cm-es füle. Valószínűleg már teljesen kihalt, ám egy kitömött példánya még ma is megtekinthető a frankfurti (am Main) Senckenberg-Múzeumban.
A “kicsi rövidfarkú csincsilla” (Chinchilla chinchilla boliviana)
A kicsi rövidfarkú csincsilla fejkerülete 30-32 cm, 14-16 cm-es a farka és 4-5 cm-esek a fülei. A természetben és a tenyészetekben is ritkán, de előfordul.
Persze minden könyv mást ír, van amelyik szerint 3 csincsillatípus létezik pl.: A Chinchilla Lanigera, a Chinchilla brevicaudata (azaz a hegyi csincsilla) és a Királycsincsilla.
Na ezt kövesse a vadászkutya, ha tudja:)
A “THE ROYAL NATURAL HISTORY” (Írta: Richard Lydekker, Illusztrálták:W Kuhnert, F Specht, P J Smit, G Mutzel, A T Elwes, J Wolf, Gambier Bolton, és még sokan mások) című, több, mint 100 éves, 1893,1894, 1895,& 1896-ben kiadott könyv elbűvölő képeket tartalmaz a csincsillákról és rokonaikról, a Viszkacsákról
A csincsillák története
A csincsilla,ez a pufók, szürke mókushoz hasonlító barátságos, ám igencsak sokrétűen “felhasználható” kis rágcsáló Amerika felfedezésével, az Andok hegységből indulva kezdte meg európai hódító körútját (csak úgy, mint kollégája a tengerimalac).
A csincsillák eredeti élőhelyükön csapatokba verődve, a kövek között bújkálva élték éjszakai életüket. Nevüket a spanyol hódítóktól a CHINCHA indiánok után kapták, azok után akik vadásztak rájuk, húsukat megették, bundájukat pedig ruhaként, takaróként használták.
A CHINCHÁK azonban -bármennyire szerették volna- nem élvezhették túl sokáig a csincsillák által nyújtott kényelmet. Az 1500 körül őket leigázó Inkák ugyanis hamarosan megtiltották nekik a csincsillaruhák viselését, és a csincsillaprém pillanatok alatt az Inka uralkodóosztály ruha-alapanyagává vált -és kizárólag az Inka nemesek viselhették őket.
Nem sokáig örülhettek azonban az Inka nemesek a győzelemnek. A XVI. században ugyanis a Spanyolok leigázták őket (ha jól sejtem, sok CHINCHA indián dörzsölte akkoriban kárörvendően a tenyerét ;o), és elkezdődött a spanyol nemesek híres -vagy inkább hírhedt- zsákmányszerző körútja.
Mivel adó már akkoriban is létezett, 1524-ben az egyik alattvaló egy ékszerekkel és aranytömbökkel telepakolt dobozt küldött I. Izabella királynőnek. Azt nem igazán szerette volna, ha megsérül az értékes doboz, ezért azt egy Inka vezértől zsákmányolt csodaszép csincsillatakaróba csomagolta.
A követ, akinek át kellett volna adnia a kincseket, azonban úgy döntött, hogy -vajon miért:)- inkább a fényűző életet választja, és megszökött a kincsek legnagyobbb részével. Mivel volt egy kis lelkiismeretfurdalása, ezért a csincsillabundákba csomagolt dobozt biztos ami biztos alapon elküldte királynőjének. Pechjére nem jutott túl messzire, hamar elfogták a királynő katonái. És, ahogy az már lenni szokott, a gonosz el is nyerte méltó bűntetését….vagy mégsem?…Hát, a nők már csak ilyenek. A királynő még soha nem találkozott ilyen gyönyörű, fényűző és ritka szőrmével, így elfogása után halálbüntetés helyett inkább lovaggá üttette tolvaj barátunkat:))
Így történt, hogy a csincsillabunda a spanyol nők álmainak netovábbja lett, hiszen még soha senki nem találkozott ehhez hasonló lágy, puha, könnyű, kékes-szürkés árnyalatú, csillogó bundával. Mindenki, akinek akár csak egyszer is lehetősége nyílt a bunda megcsodálására, irigykedni kezdett a királynőre. A spanyolok kereslete a csincsillabunda iránt pedig olyan óriásira nőtt, hogy Dél-Amerikában az arany és gyémántlázhoz hasonló állapot kezdett kialakulni. A csincsillabunda európai elterjedésével pedig a kereslet csak nőtt és nőtt és nőtt…
1589-ben már írásosban is említést tesznek a csincsillákról (Josef de Acosta: Historia naturaly moral de las Indias ), majd az 1782-ben Juan Ignazio Molinának köszönhetően tudományos nevet kapnak – és ez az úriember vetette fel először, hogy a bundájuk miatt érdemes lenne a csincsillákat fogságban tenyészteni. 1829-ben a Londoni Állatkertbe is megérkezett az első élő “Lanigera” csincsilla, nem sokkal később a Hamburgi Állatkert is bemutatott 7 csincsillát.
Úgy tűnt, lassan mindenki csincsillákról álmodozott. Az 1800-as évek végén Sir John Murray alapított elsőként a világon 500 (Brevicaudata “rövid farkú”) csincsillás tenyészetet Chilében, ám tenyészete ragadozók áldozatává vált, csak úgy, mint az 1895-ös santiagoi tenyésztési kísérlet.
Chilében a csincsilla-láz lassan átváltott őrületbe, a bundájukért megölt csincsillák száma lassan elérte az 500.000 darabot.
Elég belegondolni, hogy Richard Glick a lipcsei “Csincsillakirály” egymagában 78.500 darab, majd 1900 és 1901 folyamán már több, min 300.000 darab csincsillabundát importált.
Az áldozatok száma lassan elérte az 1.000.000-t.
A kegyelemdöfést a brit bányatársaságokkal az Andokba érkező angol úriemberek adták meg végül, akik hiányolni kezdték az otthon már olyannyira megszokott rókavadászatokat, ezért Angliából rókákat hozattak, hétvégenként pedig rókára vadásztak. Hét közben pedig a róka vadászott – csincsillára.
1900-ban végre megkongatták a vészharangot, Frederico Albert a Santiagói de Chile botanikus kutatóállomás igazgatója ekkor már határozottan felszólította a kormányt a csincsillapopuláció megvédésére és egy védelmi program kidolgozására, de 10 év kellett ahhoz, hogy az érintett országok (Bolívia, Chile, Argentína és Peru ) észbe kapjanak és a kihalás megakadályozása érdekében betiltsák a csincsillavadászatot – ám addigra a csincsillák a kihalás szélén állnak.
1911-12 körül Európát is elérte a csincsillatenyésztés körüli hisztéria, Angliában, Lipcsében is próbálkoztak vele, ám az 1. Világháború miatt ezek a kísérletek is megálltak.
A Chapman birodalom
A fordulat 1918-ban következett be, amikor is egy Mathias F. Chapman nevű, az Anaconda Coppernek dolgozó bányamérnök egy indián vadásztól megvette élete első élő csincsilláját. Ekkor született meg Chapman fejében a saját csincsillatenyészet megalapításának a gondolata. Chapman eredetileg házikedvencnek szánta őket, de a végül meggondolta magát – és ennek érdekében megszerezte az engedélyt 50 csincsilla befogására.
Társai természetesen bolondnak hitték, amikor bejelentette, hogy az összes eddig történt háziasítási kísérlet kudarcbafulladása után, pontosan ő fogja megmenteni a kihalástól ezt a fajt. Indián vadászokat fogadott, és az élve elfogott “kék” csincsillákért cserébe aranyat igért nekik.
A csincsilláknak több típusa (alfaja) is élt a hegyek között, mint pl. a kisebb méretű és az alacsonyabban fekvő területeken élő “Costina” és a magasságot kedvelő “Lanigera”. Mivel az alacsonyan élő -és így könnyebben levadászható- Costina addigra lényegében már teljesen kihalt, Chapman a nagyobb méretű Lanigera típusú csincsilla után kutatott.
Négy évig (1919-1922) járta az Andok lemagasabb, kb. 4300 és 5500 méter közti csúcsait 23 indián társaságában, így sikerült összegyűjtenie 11 élő példányt (vegyesen Costina és Lanigera típusút – 7 hímet és 3 nőstényt). A keresés embertelen körülmények között zajlott. Ha kellett, szamárháton, hatalmas (5 gallonos/19 literes) olajos”hordóban” hoztak le a hegyről csincsillákat anélkül, hogy vizet adtak volna nekik – hiszen az indiánok szerint a csincsilla ha vizet kap, meghal (a Gremlins pedig szaporodik…)
A csincsillákat végül speciális, Chapman által kifejezetten nekik készíttetett faketrecekben, nap elől védve, jéggel hűtve lassan, sok-sok pihenővel hozták le a hegyekből – hogy hozzászokhassanak a magasságváltozáshoz.
A chilei kormány azonban megtagadta a csinek kiutaztatását és úgy tűnt, hogy hiába volta sok fáradozás. Chapman azonban kitartó ember volt így végül csak elérte, hogy 1923-ban engedélyezzék ennek a különleges és értékes szállítmánynak az országból történő kivitelét.
Az új hazájukba vezető út kemény volt. A csincsillákat vonattal, gőzhajóval, teherhajóval, a hajóra egyszerűen zsebben “felcsempészve”, jéggel, nedves kendőkkel hűtve szállították Kaliforniába. (A Palena nevű gőzhajóval utaztak át Callaoba, a japán Anyu Maru nevű teherhajóval pedig San Pedróba – Kaliforniába). 1923 február 22-én végül a 11 csincsilla helyett 12 sikeresen meg is érkezett az Egyesült Államokba (Sajnos az egyik csincsilla meghalt, ám két bébi is született) – ők lettek a mai csincsillapopuláció ősei.
Az alábbi képen Dona Inez Suez, az eredeti 11 csincsilla legszebbike látható:
Az első csincsilla-farm Kalifornia sivatagos részén Tecachapiban jött létre, ahol a csincsillák furcsa, kunyhószerű ólakban laktak, könnyű volt őket feltörni.
Chapmennek nem volt könnyű dolga és úgy tűnt, minden körülmény ellene fordult. Miután a csincsilláit Los-Angelesből a farmra költöztette, úgy tűnt, gondok lesznek a vízzel, majd mindez fokozandó betörtek hozzá és elvitték a csincsilláinak csaknem a felét, akik közül sokan el is pusztultak a tolvaj sivatagon át történő szökése közben. (Állítólag – bár sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Európában adták el végül őket)
Úgy tűnt, a csincsillák jól érezték magukat, az egyik, a szállítóketreceket készítő német kovács után elnevezett “őscsincsilla” “Öreg Hoff” Chapman 1934 december 26-i halálát is túlélve matuzsálemként, kb. 22 évesen halt meg.
A csincsillák értéke ekkor már hatalmas volt, az 1930-as években 1-1 tenyészpár értéke akár a 3200 dollárt is elérhette, és még az 1950-es években is dollárezreket ért, így egyre többen látták meg az ÜZLETET a csincsillatartásban, találták meg a csincsillabunda potenciális piacát, és alapították meg világszerte az első szervezeteket a csincsillabundák értékesítésére. A “ National Chinchilla Breeders of Amerika” ekkor már magazint is indított a témában.
1948 áttörést jelentett a csincsillakutatóknak. 18 havi kutatás után felfedezték a “Királycsincsillák” nyomait, újságok cikkeztek róla, könyveket írtak a csincsillatenyésztésről, és az 50-es években beindult az igazi őrület, “színes” csincsillákat kezdtek tenyészteni, megjelentek az első csincsillabunda sztenderdek.
Bár a mai csincsillapopuláció és maga a csincsilla-üzletág létrejötte Chapman nevéhez fűződik, a mai csincsillák (és talán a Te csinjeid ősei) már nem feltétlenül csak ezeknek az ős-csiniknek a leszármazottai. Az USA-ba ugyanis vérfrissítés gyanánt később újabb Costina és Brevicaudata típusú csincsillákat is behoztak Dél-Amerikából.
Csincsillatenyésztés Magyarországon
Lehet, hogy meglepően hangzik, de tény: Magyarország sokáig a világ egyik legjelentősebb prém-előállító országa, csincsillaprém-nagyhatalma volt. Érdemes tehát egy picit a magyar csincsillaállomány eredetével is megismerkedni. Hogy miért is? Egyszerű a válasz: Az otthon békésen szundikáló, vagy épp a lakás berendezését össze-vissza rágcsáló szőrmók házikedvencek nagy valószínűséggel éppen ezeknek, az 50-60-as években importált csincsilláknak az utódai.
Az első hazai csincsillákat Anghi Csaba professzor, a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatójának köszönhetően ismerhette meg a nagyközönség, mint egzotikus kis rágcsálókat, majd 1967-ben a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézet (KATKI) döntött úgy, hogy 50 nemescsincsilla-törzsanyát importál. Ezek a kutatások azonban rövid életűnek bizonyultak. 1970-ben lezárták őket, a tenyészállományt pedig máshol helyezték el, illetve (szerencsére:) programon kívül tenyésztették tovább.
1977-ben az ócsai Vörös Október MGTSZ döntött úgy, hogy 2000 anyával belefog a csincsillatenyésztésbe, 1982-ben pedig egy sokkal kisebb, mindössze 600 anyás állománnyal a sződi Virágzó MGTSZ próbálkozott a csincsilla tenyésztésével. Úgy tűnik azonban, hogy már ez a 600 anyás állomány is túlságosan nagy falatnak bizonyult. Mind a két MGTSZ feladta a csincsillák tenyésztését.
1978-ban a Wanger Kft.-hez köthető a hazai csincsilla-őrület elindítása, ők voltak azok, akik a csincsillatenyésztést már teljes know-how-val, indulóállománnyal, felszereléssel, felvásárlással támogatták, így a 80-as évek környékén alig volt olyan nagyobb település az országban, ahol ne lett volna legalább egy-egy családi vállalkozás, garázs-csincsillatenyészet megtalálható.
Innen kerültek ki a hobbi csincsillatartókhoz az első (szigorúan tenyésztésből kiselejtezett) szőrmókok – és indult el a hobbi-csincsillák, mint házikedvencek magyarországi karrierje.